BÁNHIDAI BARÁTI KÖR EGYESÜLET

https://www.banhida.hu/banhidai-alkotok/

Ez egy cikk válogatás, szinte mindent, ami Görgényiről megjelent életében és halála után a sajtóban, igyekeztünk összegyűjteni. Következésképpen túl hosszúnak túnhet ,  és sok az ismétlődő rész, de így hiteles.

Görgényi István (Bánhida, 1917. február 20. – Tatabánya, 1973. szeptember 30. ) festőművész, a "magyar Goya"

Egy tanulságos kiállítás

1961. JÚLIUS 1. SZOMBAT Komárom megyei DOLGOZÓK LAPJA

Tatabányán, a Népház Bartók termében helyi festőművész, Görgényi István kiállítását láthatja a közönség. A bemutatott mintegy harminc olajkép nagy része táj, s egy kis hányada portré. Már ez a tény is érdekesen hangsúlyozza a nagyközönség előtt első önálló gyűjteményes anyaggal bemutatkozó festő érdeklődését, mondanivalóját, látásmódját és ugyanakkor a művészi hivatásról alkotott nézeteit is kifejezi. A látogató a képek hangulatából az első pillanatban úgy érzi: az alkotó, akinek műveivel szembekerül, a múlt században élt. De nemcsak a festő témái, hanem művészi látásmódja, színkultúrája, kompozíciós törekvései is szinte egész századdal ezelőtti ihletettségre vallanak. A táj, amelyet megragad, az élet, amelyet megeleveníteni, bemutatni törekszik, a színek tragikusan nyomasztó világa, mindmind a múlt század népi realizmusát, a táj és életkép festészet módszereit idézi. De vajon utánérzéssel van csupán dolgunk, vagy egy régi irányzat felelevenítésének, folytatásának vagyunk tanúi? Feltétlen az utóbbiról van szó, hiszen Görgényi, — konzervativizmusa s helyenként nyilvánvalóan érézhető utánérzései ellenére —, eredeti színeket is felcsillantó művész. Régi — és tegyük hozzá: jelentékeny — mestereinek stílusát igyekszik folytatni, mint jó tanítvány, de egyénisége még csak sajátos színkultúrájában tud kifejezést nyerni.

Nyilvánvaló alkotói tehetségét azonban jelzi: jó komponáló készsége, a technikatudás maga foka, a barna színkultúra változatos, sokárnyalatú s kifejező keverése, és képeinek közérthetősége, amely formai torzítás nélkül mindenki számára mond valamit.

De nagyon tanulságos és elgondolkodtató, hogy egy ma élő festő elsősorban nem a mai életet fejezi ki. Pedig bemutatott képei most és néhány esztendővel ezelőtt készültek, de a művész szeme mégis mindig arra a tájra, falurészre talál rá, amely nem az újat, hanem a pusztuló régit jelenti.

A látogatók, akik végignézték a kiállítás anyagát, a vendégkönyvbe írt méltató megjegyzéseik mellett valamennyien számonkérik a festőtől a derűsebb, vidámabb színeket. Nagyon megszívlelendő ez a követelés, mert kiválóan tapint rá arra, hogy mennyire hiányzik az életigenlés, az igazán mai látásmód Görgé- nyi István szemléletéből. Ám nyilvánvaló az is, hogy nem a hagyományos forma veri bilincsbe a művész mai témát kutató fantáziáját. Ott, ahol valóban maibb témához nyúl,- például az Űjváros című képnél, vagy a kislányom című portrénál felszabadultabb színeket használ, igazabb érzéseket fejez ki, optimizmust, életszeretetet sugároz. S nem titkoljuk: ilyen mai művészi szemléletet várunk a festőtől. Hiszen minden művészet annyit ér, amennyit el tud mondani saját koráról, amennyi szépet, igazat tud adni kora emberének.

S fel kell tennünk a kérdést: vajon ma, amikor a korszerűség, a formai és tartalmi újszerűség igénye, vágya és törekvése rendkívül elevenen él a művészeti életben, van-e helye egy régi, konzervativizmust sugárzó irányzatnak? Ha Görgényi István túllép azon a korláton, amelyet önmaga elé állított, s nagyobb fogékonyságot és érdeklődést mutat a mai élet új témái iránt — művészete feltétlen olyan virág lesz, mely helyet kaphat új kultúránk sokszínű csokrában.

Görgényi István kiállításán

Dolgozók Lapja 1967

Oroszlány város szívesen nyújt otthont átmenetileg egy-egy képzőművészünknek: az idén is több festőnk kiállítását rendezik meg. Ezúttal Görgényi Istvánnak adtak teret, hogy felvonultathassa a közönség előtt alkotásait.

A művész megpróbáltatásokkal teli életútja és az a festő-iskola, mely útjára bocsátotta, sajátos szemléletet alakított ki benne. Ennek a sajátos szemléletnek talán legfőbb jellemzője a belső izzás, a befelé forduló töprengés. Mindez azonban vászonra kivetítve csak áttételesen jelentkezik. Lecsillapulnak a hullámok, olykor túl fegyelmezett is lesz az ecsetvonás, s elsősorban a tematika — portrék és tájképek — és a képek tónusa árulkodik a sajátos szemléletmódról. Azt minden képpen sajnálatosnak tartjuk, hogy a művész egyik legerősebb oldalát, a portréfestést csupán két alkotás reprezentálja a kiállításon. A huszonhárom kép döntő többsége a művész-bejárta tájakat elevenít meg. A tájat még akkor is, ha alakokkal kísérli meg „emberiesiteni” a látványt. Ezeknek a figuráknak a kompozícióban csupán másodlagos — vagy még kisebb — szerep jut. Ezért történik meg aztán, hogy a művésznek nem sikerül szerves egységbe hoznia a tájat és embert. Különösei szembeötlő ez a disszonancia a Tardosi esküvő című képen.

Miből fakadhat ez az ellentmondás? Az előbb említett szemléletmódból. Görgényi a tájban, az ölelő, otthont adó természetben látja meg elsősorban az emberit, az eleven életet. Tatabányai festő című. kompozíciója árulkodik erről leginkább: itt ugyanis végül nem a festő, s a körötte álmélkodó gyermekek a fontosak, mindez csupán a „kellék” erejével hat, annál lényegesebb a környezet, a táj vászonra vetítése.

Két portré (önarckép, Habi) egyaránt feltűnő darabja a kiállításnak. Az a bizonyos belső izzás ezekben vetítődik ki a legkézzelfoghatóbban- Nyilván, Görgényi alkatilag sem a derűs színek zsonglőre. Önarcképe erős tónushatásaival azt jelzi, hogy ebben a műfajban lehet maradandót alkotni manapság is.

Közérthető, ezért tetszik —mondta valaki a kiállítás nézői közül. Valóban, közérthető ábrázolásmód ez, ha szabad így nevezni, a szűkebb értelemben vett postrealizmust képviseli. Am a kiállítás arról árulkodik, hogy Görgényi István művészi erejéből többre telne. Ecsetkezelésének biztonsága, kompozícióinak zártsága, érett színlátása, a domináns barna-zöld-szürke-fehér és minden árnyalatának mesterre valló alkalmazása éppenséggel felveti a kérdést, vajon lép-e tovább a művész a jövőben? Maibb szemlélettel — s itt nem rosszízű értelmében hivatkozunk a modernség fogalmára — meggyőződésünk szerint egyénibb, még kiforrottabb lenne művészete. S ez egyáltalán nem áll ellentétben azzal, amit érettségéről, művészi biztonságáról mondtunk. Ez a lépés mindenesetre számottevő nyereséghez juttatná megyénk képzőművészeti életét is

J.J

Jenkei János

„Amitől függ az ének varázsa”

Meditáció egy csöndes kiállításon

(Dolgozók Lapja 1971. szeptember 12. vasárnap)

Megszoktuk, természetesnek vesszük, hogy egy-egy kiállítás megnyitása esemény számba megy. így van ez jól. Kaptam a meghívót: „Meghívjuk önt Görgényi István festőművész kiállítására. 1971. szeptember 1—12-ig a Népház emeleti I. sz. termében. A kiállítás nyitva naponta 14—20 óráig.” Erre-arra forgatom a megszokott lapot — sehol rajta, hogy ki, s mikor nyitja meg. Csöndesen, szerényen jelentkezett Görgényi István a tatabányai közönség előtt, a hazai tájakon.

A tárlat katalógusában írja magáról a művész: „Bánhidán születtem, egyszerű bányász szülőktől származom. Heten voltunk testvérek. Szák-Szend községben pásztorkodtam, a Győr megyei Kispécen cselédeskedtem, a kisgyóni bányában csapatcsillés voltam. Az országutat jártam, vándorlásaim során mindenféle alkalmi napszámos munkát vállaltam ...” így indult az életben, művészi pályáját pedig Aba Nováknál kezdte, mesterének Rudnay Gyulát tudja. Hét ízben volt gyűjteményes kiállítása, többször szerepelt a megyei tárlatokon, jelenleg általános iskolában tanít..

A katalógusban szereplő önarcképén — a kiállításon ezt az 1970-ben készült művét nem láttuk — elsőként a mélytüzű tekintetet vesszük észre, belülről lobogó egyéniségét. Mit tükröz mindebből a tárlat?

Néhány esztendeje már, hogy oroszlányi tárlatán megismerve, az ellentmondásokban is felfedezni véltem a továbblépés, a kiteljesedés lehetőségét művészetében. Ez a mostani bemutatkozása lényegében egészen más területre kalauzol bennünket — egyetlen szénrajz kivételével valameny- nyi munkája aquarell —, amely (számomra legalábbis) az említett lehetőség valóra váltásáról korántsem úgy tanúskodik, mint azt annakidején remélni véltem.

Félreértés ne essék: meggyőződésem, hogy a közönség körében, közérthetőségük révén, ezek a munkák tetszést aratnak. Miért vállalkozom hát mégis arra, hogy megfogalmazzam : a kiállítás nem mutatja meg nekünk Görgényi igazi belső világát? Oroszlányi kiállításán, erőteljes eszközei birtokában, szemléletével vitatkoztam az újat meglátni tudó készségéért. Most vitathatatlanul a jelent ábrázolja, de — elnézést a szokatlan kifejezésért — csak „érintőlegesen”. Könnyedség, kecsesség jellemzi ezeknek a műveknek az atmoszféráját, s ha keresem mögöttük a század levegőjét, a vajúdást, csak utalásokat találok rá.

Mitől is függ az ének varázsa? Hogyan beszélt erről Arany János száztíz esztendeje? Vojtina ars poétikája című programatikus költeményében találjuk ezeket a sorokat: „Győzz meg, hogy ami látszik, az való, Akkor neved költő lesz” — „Csakhogy nem ami rész szerint igaz — Olyan kell, mi egészben s mindig az.” S a legtöbbször idézett részlet: „Nem a való hát: annak égi mása lesz, amitől függ az ének varázsa: E hűtlen hívség, mely szebbít, nagyít — Sulykot, bizony, nem egyszer elhajít”

Igaza van annak, aki a ráismerhetőség és a kellemes benyomás alapján azt mondja: ez igen, ezt én szívesen nézem tárlaton. Görgényi István nem veti el a sulykot, nem mond merészen újat, s nagyot koráról, melynek ő is részese; nemes szándékkal, tisztes teljesítménnyel tükrözi környezetét, legyen az az alföldi táj, vagy éppen a tatabányai Mésztelep, borostanya Szabadszálláson, vagy új épülettömbök Tatabánya-Újvárosban. Nincsen azonban ott az élet vaskos realitása az „Alsógallai faluvég”-ben, nem érzem a dübörgést a „Tatabánya fejlődésé”-ben az égboltozat alatt elvesznek a házak a „Tatabányai tömbök” című kompozíción, s így tovább. Igaztalanok lennénk, ha munkásfigurákat hiányolnánk képeiről, vagy parasztembereket. Lehet a tájképben, a környezetrajzban is vallani az emberről. Ezt a vallomást érzem én erőtlennek, kevéssé dinamikusnak. Eddigi megyei élményeim alapján leginkább Dobroszláv Lajos kellemes, csöndes tűnődésről tanúskodó táj-aquarelljeival tudom rokonítani e kiállítás anyagát.

Szívesen megnézi az ember Görgényi István tárlatát. Aztán újra s újra előtűnik az a mélytűzű tekintet, amely megkapta őt a katalógusbeli önarcképen, s továbbra is várja az „ének varázsát”.

Dolgozók Lapja, 1973. október (26. évfolyam, 230-255. szám)1973-10-02 / 230. szám

1973. október 5. Dolgozók Lapja

Görgényi

Dolgozók Lapja, 1973. október (26. évfolyam, 230-255. szám)1973-10-07

Sok, nagy adósságom közül az egyik immár teljesíthetetlenné vált. Tavasszal eltérített sietős utamról, hogy legalább futó benyomásokat szerezzek műhelyében a törekvéseiről.

Valami különös belső lázzal sorjázta elém újabb produktumait, kísérletekkel és telitalálatokkal. Véleményemet kérte. S máris másik, darabot tett elém — és ez hogy tetszik? Elígérkeztem — ha új törekvései kiforrnak, felkeresem. Tisztelte az írott szó erejét, ha nem is egyazon alkotói fogalma/á-bíin láttuk az ideált; a dörmögés éppúgy szíve szerint való volt, mintha a jót dicsérték benne. Talán azt hiányolta leginkább, hogy keveset esett szó róla. A hallgatás, a csöndes feledés mindig fájdalmasabb, mint életet élni a kritikai észrevételek fókuszában.

„Bánhidán születtem, egyszerű bányász szülőktől származom. Heten voltunk testvérek. Szák-Szend községben pásztorkodtam, a Győr megyei Kispécen cselédeskedtern, a kisgyóni bányában csapatcsillés voltam. Az országutat jártam, vándorlásaim során mindenféle alkalmi napszámosmunkát  vállaltam” — írta1971-es aquarell-kiállítása katalógusában. S ezután nyomban egy megállapítás, amiben ott sűrűsödik az önmagába vetett hit, az önbizalom és a csodavárás hangulata: „Felfedezték tehetségemet”. Aba Novak, Bottka Miklós, Rudnay Gyula műhelye formálta Görgényi Istvánt, Bécs, München gazdagította élményekkel.

Egyszer, korábban, amikor olyasmit pedzegettem, hogy tehetsége többre predisztinálja őt, mint ami olajképein elénk tárul, tényként is, meg talán valami belső görcsre is utalva mondta: „Rudnay volt a mesterem.” A nagy, megismételhetetlen példaképtől szabadulni vágyva, maradandót is teremtett, vakvágányt is megismert. Reményei soha nem foszlottak szerte.

Az alkotás — örök viaskodás. önmagunkkal, az anyaggal. Mindig újrafogalmazása valami üzenetnek, amit ei kell mondani, és csak mi mondhatunk el, a kortársaknak és az utókornak. Alföld-járása épp- \ úgy a kincskeresés izgalmához hasonlítható, mint kísérlete úrrá lenni a rézlemezen, , expresszív formát találni belső világa kivetítésére, amikor a formátlan anyaghoz nyúlt. Mély tüzű szemének fekete- lázas csillogása és szelíd, emberi gesztusai közt feszültség vibrált, az örök viaskodás egyik látható jeleként. Most, hogy legyőzetett, egy másik viadalban alul maradt — nemcsak adósságom nyomaszt. Halálhírének döbbeneté lassan oszlik majd. önarcképéről égető tekintete azonban most meg mindig sugározza az üzenetet: figyelmezzetek jobban az élőkre!

Kádár Péter : A „kis Rudnay"?

Görgényi István emlékezete

Dolgozók Lapja 1985. január 26. szombat

Rendhagyó tárlatot rendez a Puskin Művelődési Központ, február l-én délután ötkor nyílik Görgényi István műveiből /kiállítás Az ilyen tárlatot posztumusz jelzővel illetik, bár jelen esetben nem minden kép kerül először a közönség elé. Görgényi István emlékkiállításával régi adósságot ró le Tatabánya. Kitűnő képességű, 'jó felkészültségű festőjét életében sem mindig becsülték 'meg úgy, mint lehetett volna, s korai halála után túlságosan gyorsan megfeledkezett róla a szakmai és a szélesebb közvélemény.

Igaz, a megbecsülés hiánya, s a gyors felejtés nem annyira szülővárosának hibája, hanem az akkori művészetpolitikai felfogásé, mely műveit sötétnek, olykor pesszimistának ítélte.

Magáról így vallott:

Heten voltunk testvérek. Szák-Szend községben pásztorkodtam, a Győr megyei Kispécen . cselédeskedtem, a kisgyóni bányában csapatcsillés voltam. Az országutat jártam, vándorlásaim során mindenféle alkalmi napszámos munkát vállaltam, 1940-ben a főiskola freskópályázatán második díjat nyertem. Tanulmányúton voltam Bécsiben, Münchenben. 1947-ben képzőművész szakkört alakítottam Tatabányán. Hét alkalommal volt gyűjteményes kiállításom ..

Tessék, egy festői életút summázata. Még azt sem említi, hogy kóborlásai az országban, főként a felkészülést jelentették a festői hivatásra. Mert szüntelenül festett, megszállott volt, a rajzírás mániákusa.

1917 februárjában született Bárhidán. Apja — hogyan is lehetett volna másképp? — bányász volt. A festői hivatás szakmai részét Aba Novák Vilmosnál, Bottka Miklósnál tanulta, majd Rudnay Gyula lett a tanára. Utóbbi mestere ' óriási hatással volt rá, sokan festőtársai közül — sok gúny érte életében — Kis Rudnay”-nak csúfolták. Vásznait, szobrait, grafikáit, domborításait nézve nyilvánvaló, hogy a vádban szemernyi igazság sincs. Nem Rudnay-t utánozta, hanem a nagy mester által teremtett festői iskolát elfogadva alakította ki saját egyedi, és egyéni hangját.

Hogyan tanulhat egyágrólszakadt bányászgyerek, akinek az életben pásztorkodás, cselédsors jut? Tehetségét korán felismerték Tatabányán. Jótékonycélú adományok tették lehetővé, hogy jelentkezhessen, a képzőművészeti főiskolára. Később az ösztöndíj már hozzásegítette a nagyon szerény létminimumhoz. Nélkülözésben kora gyermekkora óta, s élete minden szakaszában bőven volt része. Nehezen kezelhető ember volt, mint az elszántak és megszállottak általában.

Nem érdekelte, hogy képeit nem vásárolják, hogy a közös kiállításokra szántak közül a szakzsüri mind többet tesz félre, mint bemutatásra alkalmatlant. A színek, az emberi érzések, szenvedélyek érdekelték. Festett, mint aki tudja, kevés az ideje, sietnie kell.

A festő özvegye ma is Tatabányán él egy képtárra emlékeztető lakásban. Festmények minden falon, mappákban, még a pincében is.

— Pedig milyen sokat elajándékozott! Talán a legjobbakat.

Az egyik képen szúrós tekintetű lánykaportré.

— Igen, az én vagyok — mondja a lánya. — Nem adnánk el semmi pénzért! Előfordult, hogy becsengettek ide idegenek képvásárlási szándékkal, de nemet mondtunk. Még csak tizenkét éve halt meg, nagyon élő a seb.

Ötvenhat éves volt. Amikor műtétre került a sor, azt mondta a főorvosnak: „Nagyon kérem, úgy operáljanak meg, hogy nekem még legalább két évet dolgoznom kell!”

Nézem a rézdomborításokat, a kifogyhatatlan mennyiségű akvarell lapokat . . . Görgényi István hihetetlenül jó. megfigyelő volt. Néhány vonallal megragadta a lényeget. Realista felfogásától a szürrealista elemek, sőt a szimbólumok alkalmazása sem idegen.

— Úgy nézze ezeket a munkákat — mondja Görgényi Irén —, hogy apámat négy elemivel vették fel a főiskolára. Igazi őstehetség volt.

Akik a legnehezebb időszakban is kitartottak mellette: Krajcsirovits Henrik festőművész és Bondor István szobrászművész.

Krajcsirovits Henrik SZOT-díjas festővel a Népházban beszélgetünk. Szakkört vezet, azt, mely már Görgényinek is szívügye volt.

— Rendszerint egyedül járt festeni. Nagyon szerette a nádfedeles, dülöngélő viskókat. Amikor vette a festőszéket, a nagy festőládát és nekiindult „szűz tájat” keresni, melynek lelke van, előfordult, hogy kigúnyolták. Azt mondták róla, hogy nem festő, hanem csak őstehetség. Nyughatatlan alkotó volt. Ez a lényeg.

Csak magában hitt?

— Csak önmagának és a tapasztalásnak. Nyughatatlanságára  jellemző, hogy még örökmozgót is megpróbált szerkeszteni, pedig tudva-tudta, hogy lehetetlen.

Bondor István Kodály Zoltán portréját fogalmazza újra műtermében..

— Gyermekkori pajtásom volt Akkor még Benkovics Istvánnak hívták, Hogy úgy mondjam, szabadságszerető gyerek volt.

— Úgy érted, iskolakerülő?

— Megesett, hogy édesanyja vezette elő, s személyesen adta át a tanítónak, mert félt, hogy különben nem jut el az iskoláig.

— Ezek szerint rossz tanuló volt?

— Nem. Felismerték rajztehetségét Tizenkét éves volt, mikor először lerajzolt engem, pontosan, gyorsan.

— Később már alkotóként találkoztatok Tatabányán.

— Mondtam is neki gyakran: „Hagyd abba ezt a sötét búskomorságot! Nem áll jól ebben a világban!” De ő sosem engedett a negyvennyolcból.

— Festői erények közül melyikkel bírt leginkább?

— Szerintem kiváló portréista, karakterfestő volt. Rendkívül gyorsan dolgozott Egyszer elmentünk Oroszlányba a szlovák Mári nénit festeni. Pista olajjal festett. Húsz perc múlva megszólalt: „Na, ez kész!”

Megnéztem, tényleg kész volt. „Nem én vagyok a gyors, hanem László Fülöp — mondta. — Amíg a felesége kimerte a levest, ő megfestett egy képet ..

— Mielőtt meghalt volna— még a régipostánál lakott egy hatajtósban — láttam nála egy csendéletet. Boldog új évet kívánni mentem. „Miféle új év az, mikor az embernek üres a zsebe — sóhajtotta, — Nekem már végem. Idenézz!”

— Megcsavarta a lábán a bőrt, az úgy maradt — Látod! Szétgyötör a rák.”

— Azt a csendéletet megvettem akkor, most is kedvenc képeim közé sorolom,

Erdélyi Árpád tanár szintén egyike volt a festő kevés számú jóbarátainak,

— Pincében dolgozott, ott készítette egy százas égőnél sok képét. Soha nem volt még biciklije sem, Néha én vittem magammal ide-oda festegetni. Mindig a szíve szerint dolgozott, és iszonyú félelmek gyötörték. Nagyon vágyott a megértésre, nehezen viselte hiányát. Én akkor barátkoztam vele, mikor már mindenki elhagyta ...

Valahogy így születnek a legendák. Görgényi Istvánt korántsem hagyta el mindenki, még rajztanári feladatot is kapott a Mező Imre Iskolában. Voltak segítői, festőtársai, tisztelői, s akadtak olyanok is, akik lebecsülték. Különös ember volt, a romantikus festő típus talán utolsó képviselője. Az ő életvitelét egy festőművésznél ma már nehezen lehet elképzelni. A február 1-én1 nyíló kiállításon képei vallanak majd. S ez a legazdagabb vallomás. Görgényi István lényege.

Englerth Miklós: Görgényi István útja. Elhangzott a tatabányai Kernstok-teremben rendezett emlékkiállítás megnyitásakor.

Görgényi István élete, munkássága fontos és szerves része Tatabánya képzőművészetének, s kérem ne értsék félre, s ne tekintsék ünneprontásnak amit mondok, de nem elsősorban a művek s a bennük jelenlévő esztétikai érték alapján állítom ezt, sokkal inkább az életpálya, a vállalt sors sajátosságai, tanulságai miatt. S azt hiszem, ez így helyes, hiszen ennek a városnak alig 4 évtizedes képző- művészeti életében mindeddig sokkal fontosabb volt, hogy ki honnan és hogyan indult, mit vállalt, s ezt hogyan tette, mintsem az, hogy munkásságával milyen esztétikai értéket teremtett.

Nem hiszem, hogy Tatabánya képzőművészeti életét, az itt élők és innen indulók tevékenységét lefokozná ez a megállapítás, , sokkal inkább — úgy vélem — felértékeli, mert elsődlegesen a tartalmi szempontokra tekint, s ez döntő egy szocialista város kulturális hagyományainak kialakításában.

Görgényi István ilyen értelemben is jellegzetes alkat, „jelenlévő előd” egy művelődéspolitikailag rendkívül fontos korszakban, akit a később induló fiatalokkal a bányász képzőművészeti szabadiskolásokkal igen sok fontos rokonvonás köt össze. Mégis körülményeit, indítását tekintve sok különbözőség választ el, mégpedig olyan, amely az ötvenes évek végétől — sajnos, de talán mégis törvényszerűen — dominánssá válik, kölcsönös félreértéseket és ellenérzéseket is szül és Görgényi István művészi elszigetelődéséhez vezet.

Nem kellemetlen emlékeket kívánok felidézni, pusztán a tényekkel szembenézni, mert Görgényi sorsának ez az életszakasz is számunkra figyelemre méltó és tanulságokkal szolgáló része.

Sorsot említettem, mert az életrajzi adatokból rendkívüli sors rajzolódik ki. Utolsó tatabányai kiállításának katalógusában lakonikus rövidséggel így fogalmaz:

„Bánhidán születtem, egyszerű bányász szülőktől származom. Heten voltunk testvérek. Szák-Szend községben pásztorkodtam, a Győr megyei Kispécen cselédeskedtem, a kisgyóni bányában csapatcsillés voltam. Az országutat jártam, vándorlásaim során mindenféle alkalmi napszámos munkát vállaltam. Felfedezték tehetségemet. Aba Novák Vilmosnál kezdtem tanulmányaimat, majd Bottka Miklós főiskolai tanár műtermében fejlesztettem tovább képességeimet. Felvételt nyertem a Képzőművészeti Főiskolára. Tanulmányaim költségeit jótékony célú előadások jövedelméből, jószívű emberek támogatásából, később ösztöndíjból fedezték. 1940-ben a főiskola freskópályázatán 2. díjat nyertem. Tanulmányúton voltam Bécsben, Münchenben. Mesterem Rudnay Gyula volt. 1942-ben fejeztem be tanulmányaimat. Visszatértem Tatabányára.”

Ahhoz, hogy megértsük Görgényinek ma már szokatlan, konzervatív formátumúnak érezhető piktúráját, a kulcsszóhoz, mesterének nevéhez, Rudnayhoz kell visszanyúlnunk. Rudnay Gyula a század első felének jellegzetes és jelentős művészeti irányzata, az ún. alföldi iskola kiemelkedő egyénisége volt. Az alföldi iskola törekvéseit Rudnayn kívül olyan művészek neve fémjelzi, — hogy csak a legnagyobbakat említsem — mint Tornyai János, Koszta József, Nagy István. Az alföldiek nem alkottak művésztelepet, bár Hódmezővásárhely elsősorban az ő eredményük. Egyéniségük, művészi magatartásuk is igen eltérő volt, mégis művészetük eszmei alapja, témaköre, nagy vonásokban stílusa is rokon, ők voltak az elsők, akik a paraszti életet, a paraszttípusokat nem kívülről nézték, hanem származásukból, sorsukból, életmódjukból következően azonosulni tudtak velük. Tanyán, városszélen éltek, vagy járták az országot, élve a parasztvándorok életét. „Szépítés és szentimentalizmus nélkül vizsgálták fajukat, az alföldi táj, a hatalmas pusztaságba árvuló tanyák, a végtelen horizont és a látszólagos nyugalom mögött izzó szenvedélyek, az emberi szépség és durvaság, az elesettség, az emelkedettség szövevénye transzponálódott festői valósággá ecsetjük nyomán." — írja róluk A modern magyar művészet című munkájában Németh Lajos.

Közülük a múlt festői irányzataihoz leginkább Rudnay kötődött. A mélybarnából felharsanó fehér, piros kontrasztok Munkácsy korai korszakának hatására utalnak. Noha Hollósy-tanítvány, a plein air mintha nem is létezne számára. „Az alföldiek közül kétségkívül ő értelmezte a legromantikusabban a magyar nemzeti művészetet, az ős ázsiai lelkiség hangoztatása, a külsőleges pátosz fellengzős frázisaihoz közeledett.” — állapítja meg róla Németh Lajos. Egy kicsit hosszabban foglalkoztam az alföldiekkel, Rudnayval, de úgy érzem, mindez segít minket megítélni, megérteni Görgényit. Nem állítom, hogy Rudnay követése egyetlen lehetséges választás volt számára, de az indítékok, az élet- és létforma, az alkat, a szubjektum egyértelművé teszik választását.

Azon a több mint 40 képen — közel két évtized keresztmetszetén — melyet most a falakon látunk, mindez a hatás formai és tartalmi értelemben is jól nyomon követhető s egyben magyarázatul is szolgál. Görgényi a 40-es években, hazatérése után megélhetése biztosítására ismét a bányába kényszerül. A kényszerül szót azért hangsúlyozom, mert művészi képesítéssel még 45 előtt is kevesen dolgoztak csapatcsillésként.

A felszabadulást követően a fokozódó kulturális érdeklődés, pezsgés közepette Görgényi szerepe megváltozik. Munkatársai büszkék rá, ahogy egy korabeli újságcikk címében megfogalmazzák; „örökbe fogadják” a bányacsillés festőművészt. Görgényi szerepet vállal a művészeti közéletben, ismeretterjesztésben, rövidebb ideig a Bányász Képzőművész Kötnek is vezetője. Gyakran kiállít. Hét alkalommal rendez munkáiból gyűjteményes kiállítást, gyakran szerepel városi és megyei kollektív tárlatokon. Általános iskolában kezd rajzot tanítani, egy ideig grafikusként is dolgozik.

A visszatérő szabadiskolások és a közben a városban letelepülő művésztanárok tevékenységével egyre inkább stabilizálódó képzőművészeti életből azonban idővel lassan kiszorul. Talán a betegség is egyre inkább közrejátszik ebben, de alapvetően mégis az a döntő, hogy Görgényi stílusán, lelki habitusán nem tud, s talán nem is akar változtatni. Abban az időszakban, mikor a város és a megye képző- művészeti közéletének megteremtése a feladat, egy sajátos arculatú, a bányász- város, az iparvidék életét, fejlődését, a benne élő emberek gondjait, problémáit tükrözni kívánó művészi elkötelezettség kívántatik meg, Görgényi István „hagyományos” piktúrája egyre inkább konzervatívnak tűnik és perifériára szorul.

A kezdés és a pálya vége sajátos ellentmondást hordoz. ítélni azonban csak a tények higgadt mérlegelése után lehet, és kell. Fontosabb most, hogy regisztráljuk az életművet, ezzel lehetővé téve a felmérést, értékelést. Ügy gondolom, ezt a folyamatot van hivatva segíteni ez a kiállítás is. Ez a kiállítás, melynek képeihez a művész és a család legszemélyesebb érzelmi kapcsolatai is fűződnek csak egy, igaz nagyon fontos része Görgényi István életművének. A többi felderítésre vár...

(1985. február 16., szombat, Dolgozók Lapja 129 p.)

ELTAKART KÉPEK, REJTETT ÉLETMŰ

Görgényi István 1956-os sorozata

SÜMEGI GYÖRGY

2014 // 10

Forrás: https://web.archive.org/web/20161026002008/http://www.kortarsonline.hu/2014/10/arch-eltakart-kepek-rejtett-eletmu/25209

Görgényi István (1917–1973) festőművésznek kettős élete volt. Az egyik a nyilvánosság előtt zajlott, a másik csak a halála utáni 33. évben, 2006-ban vált, avagy kezdett ismertté válni. Csodálkozhatunk, és kételyek fogalmazódhatnak meg bennünk, hogyan volt lehetséges a 20. század hatvanas éveitől, pontosabban az 1956-os forradalom leverése utáni évektől kezdődően évtizedeken át elzárni festményeit. Milyen okból kellett, illetve vált szükségessé az alkotónak ennyire rejtőzködni? Erre az itt bemutatott Görgényi-festmények egyértelmű és egyedien karakteres választ adnak.

Ki volt valójában Görgényi István, és mivel indokolható művei legfontosabb csoportjának a nyilvánosságtól való több évizedes hermetikus elzárása? Az 1971-es kiállítása katalógusában¹ ő maga vallotta: „Bánhidán születtem, egyszerű bányászszülőktől származom. Heten voltunk testvérek. Szák-Szend községben pásztorkodtam, a Győr megyei Kispécen cselédkedtem, a kisgyóni bányában csapatcsillés voltam. Az országutat jártam, vándorlásaim során mindenféle alkalmi napszámos munkát vállaltam.” A sokgyermekes bányászcsalád szegénysége, szűkös életviszonyai, a megélhetésért való szüntelen harc és a változatos fizikai munka bizonyosan már fiatalon megedzették, küzdelmes életre készítették föl. Nehéz sorsát egész életében stigmaként viselte, s ez természetesen a művészi útjára is kiterjedt.

Tehetsége – ahogyan általában lenni szokott – korán jelentkezett. Közeli ismerőse, Fábián Imre visszaemlékezése szerint „bánhidai tanítói (Faragó János, Bálványos István) már az elemi iskolában felismerték a rajztehetségét. Makk Béla bánhidai plébános és a tatabányai prelátus anyagi segítségével a Képzőművészeti Főiskolára került. Ösztöndíjat kapott, Münchenbe küldték. A Bánhidai Legényegylet, az Iparoskör a bál és színjátszás bevételét Görgényi megsegítésére ajánlotta föl.”² Azzal többször találkozni a Görgényiről szóló beszámolókban, hogy első mesterei Aba Novák Vilmos és Bottka Miklós voltak, valószínűleg mindketten a Képzőművészeti Főiskolán, hiszen Bottka 1916-tól tanított ott ábrázoló geometriát, Aba Novák pedig 1939-től. A Képzőművészeti Főiskola évkönyveinek adatai szerint Görgényi az 1937/38-as tanévtől az 1941/42-esig járt az intézménybe Rudnay Gyula tanítványaként. B. Mikli Ferenc festőművész így emlékezett a mesterükre és Görgényire: „A Rudnay-osztály szelleme családias volt. A mester egyben nevelő atyánk is volt. Szívesen figyelte életünket, s nemcsak azokra a munkákra volt kíváncsi, amit ott a főiskolán készítettünk, sokszor ránk kérdezett, hogy mit csinálunk odahaza. Görgényi Pista többször hozott be figurális kompozíciókat, amiket a mester szívesen megnézett. Ezek Munkácsy hatása alatt készült munkák voltak. Ezért Rudnay felhívta a figyelmét, hogy próbálja a saját útját járni, ez a figyelmeztetés a tehetsé­gesnek járt! Görgényi Pistára mint szerény, zárkózott barátra emlékszem.”³ E jellemzés alapvonásai lényegében az egész pályáján megfigyelhetők. Ám folyamatosan nehéz életkörülményeiben szinte állandóan segítségre szorult. Például 1942-ben Komárom megye alispánjától 100 pengő „vármegyei tanulmányi segélyt” kapott. Ugyancsak 1942-ben, főiskolásként „a kórház legénységi konyháján ingyenes élelmezést” nyert.⁴ 1947-ben pedig „művészi tanulmányainak folytatása érdekében” a tatabányai képviselő-testület „200 Ft egyszeri segélyt szavaz meg Görgényi István festő­művésznek”.⁵ Az anyagi segítség mellett biztatásra, lelki támogatásra is bizonyosan szüksége lehetett. Mesterével, Rudnay Gyulával történt levélváltása a szellemi ragaszkodáson kívül ezt is jelzi:

„Görgényi István festőművész úrnak

Tatabánya alsó Szöllőhegy

Kedves Tanítványom!

Megemlékezését köszönöm. Megnyugvásomra van, hogy művészi élete rendes kerékvágásban halad. Továbbra is minden jót kíván[ok], és művészi sikerekben gazdag életet. Én itt éldegélek öreg napjaimra Baján – tűrhető körülmények között.

Szívesen üdvözli:

Rudnay Gyula

Baja, 1951. okt. 31.”⁶

1951-ben Rudnay talán valóban indokoltan írhatta, hogy „művészi pályája rendes kerékvágásban halad”, hiszen valószínűleg akkori helyzetéről is értesíthette a mesterét Görgényi. A Képzőművészeti Főiskoláról Tatabányára visszatérve először csillésként dolgozott, majd a bányaüzem életének a rajzolásával, a bányászélet képzőművészeti földolgozásával bízták meg, de ekkor már dekorációsként alkalmazták. „Lerajzolta az aknatornyot, lent a bányában a rakodó környékét, meg minden érdekes épületről készített grafikát. Az ő képeivel díszítették az irodákat, a folyosót. […] Görgényi kapott egy szép megbízást: sok öreg bányász ment nyugdíjba, valamennyinek megfestette az arcké­pét. A búcsúbanketten adták át a portrékat ajándékul az öregeknek. Görgényit hivatalosan szállító bányacsillésnek vették fel. Majd beleegyeztek abba, hogy otthon dolgozzon, a műtermében. A műszakokat írták, kapta a fizetését.”⁷ Görgényi a Rudnayval történt levélváltása évében, 1951-ben kapcsolódott be a Bányász Képzőművészeti Kör munkájába,⁸ amelynek rövid ideig, 1957–58-ban a vezetője is volt.⁹ Az 1944-ben Győrben megrendezett Dunántúli tárlaton való szereplésétől kezdődően rendszeres kiállítónak számít, mert életében hét egyéni tárlata volt, és gyakorta bemutatkozott tatabányai és Komárom megyei közös kiállításokon is.¹⁰

Ám a szocialista realizmus legkeményebb időszakában az ő sötétre hangolt festészete a hivatalos körök részéről ellenérzést váltott ki. „Sötét tónusú olajképeit számtalanszor érte a pesszimizmus vádja”¹¹ – ez a gyakorta fölbukkanó koholt vád a Rákosi-korszakban fölért egy följelentéssel. Ez ugyanúgy a pálya szélére sodorhatta, mint a „formalizmus” vagy a „kapitalista művészet szálláscsinálója” súlyos, korabeli minősítések. Az így megbélyegzett alkotó kiállításokra ezután már nem mert képeket küldeni, semmiféle állami, közületi megbízást nem kaphatott. Nem tudott reprezentatív portrét festeni Rákosiról sem: „1953-ban kiállítása volt a Népházban. […] Sok pénzt remélt az életnagyságú Rákosi-képéért. A képen Rákosi áll egy felborulni készülő asztalon. Szélén virágfüzérrel. Úgy nézett ki, mint egy hordószónok. Körülötte fejek mint hallgatóság. Pokoli ronda volt minden fej.”¹² A szocreál kánonjának Görgényi nem felelt meg, kudarcot vallott. Fábián Imre mondja róla: „Szerény, segítőkész, jólelkű embernek ismertem. Csak a művészetben volt dacos és konok. Behívatták a városi pártbizottságra, próbálták rávenni a szocialista realista stílus alkalmazására. Akkor kap megrendeléseket. De ő nem mondott le a sötét alapú, búskomor Rudnay-stílusról.” Vagyis hűséges volt, és a Rákosi-rendszerben is az tudott maradni az eszményeihez, meggyőződéséhez.

A Képzőművészeti Főiskolán festői, emberi magatartáspéldát főleg Rudnaytól, a mesterétől kapott. Ő meggyőzően sugallta a tanítványainak, hogy a képzőművészeti alkotómunka fontos szellemi tevékenység, amelyet a legtisztább meggyőződéssel és őszinte hozzáállással lehet csak hitelesen végezni. Görgényi az élettől sokszor, szinte folyamatosan a nehézségek által megpróbált alkotó. Bizonyosan magányos, magába forduló és csak önmagában bízó, következetes, befelé élő egyéniség lehetett. „Csak önmagának és a tapasztalatának hitt.”¹³ Ahogy Rudnay „a lélek embere”,¹⁴ úgy lett a példája nyomán Görgényi az érzelmek, a lelki meggyőződés kifejezését előtérbe állító konok, csak önmaga belső világára figyelő és ezért az elismerést, az anyagiakat is föláldozni képes festő.

Görgényi ismerhető, életében a nyilvánosságra került művei, életműtöredéke alatt egy ismeretlen, nyilvánosságra csak 2006 óta kerülő műegyüttes rejtőzött. Rigó Erik tatai vállalkozó 2005-ben rábukkant Görgényi István hagyatékára, s azt csak egyben, az egészet együtt akarta eladni a festő unokája. Rigó kitűnő érzékkel, intuitív megérzéssel megvette a művek összességét, és láss csodát: az évtizedek alatt pincébe zárt, elpiszkolódott művek megtekintésére hívott restaurátor az egyik pál­mafás tájképen emberarcot fedezett föl. Így, képről képre előjött mintegy negyven festmény a fedőcsendéletek alól, olyanok, amelyek az 1956-os forradalom és szabadságharc legfontosabb jeleneteit rögzítik nagy szellemi és érzelmi azonosulással. 2006-tól több kiállításon,¹⁵ itthon és külföldön¹⁶ láthatta a közönség 1956 képtárának¹⁷ egyik legerősebb anyagát. Görgényi ezeket félt megmutatni bárkinek is, hiszen 1956. november 4. után a szovjet fegyverek árnyé­kában zajló kádári megtorlás nem kímélte az alkotó művészeket sem. Bényi Árpád festőművész 3 évet ült Kádár börtöneiben egy tiltakozó plakátja miatt. Vajon Görgényit az 1956-os festmény­sorozatáért mennyi időre ítélték volna? Bizonyosan súlyos ítéletet mértek volna rá, de ő fedőfestékkel letakarta a forradalmat és a megtorlást bemutató műveit, és az időre mint végső, nagy elrendezőre bízta a sorsukat. Történetük szerencsésen fonódott össze Rigó Erik érdeklődésével, így maradhattak meg az utókor számára. Mások is rejtegették az ilyen munkáikat, például Szántó Piroska festőművész Forradalmi szvit című rajzsorozatát a szentendrei kertjükben ásták el – ugyancsak a föltámadás reményében.¹⁸

Görgényi István belső emigráns, rejtőzködő festő, aki a legnagyobb mennyiségű festményen rögzítette a forradalomélményét. De már a második világháború, valószínűleg a Don-kanyarban elesettek tragédiája érzékennyé tette az aktuális, kortárs történeti témák iránt. A háború utáni években hívta létre a vizionált nemzethalált rögzítő kompozícióját (búsuló vesztes, az elesetteket szimbolizáló koponya, sírkeresztekkel borított mezőn eltört zászlórúdon trikolor, címer). A kaszáló halál és a Magyar Golgota festményei: mind-mind a második világháború apokaliptikus poklát¹⁹ idézik áradó érzelmekkel, a pusztítás ellen, az elesettekért protestálva, és egyúttal erős szembeállással a szocreálnak a korban kötelező optimizmust elváró gyakorlatával. Nem tudjuk, hogy hadkötelesként, karpaszományosként egyáltalán bevonult-e katonának a második világháborúban. Esetleg csak távoli szemlélője, vagy családtagok (testvérei?) által mégis közeli megtapasztalója lehetett. Az intenzív átélést mutató festményei alapján ez bizonyossággal föltételezhető.

Görgényinek elsősorban az 1956-os forradalmat és megtorlást földolgozó festménysorozatát bemutató kiadványokból,²⁰ „az értékesített albumok bevételéből kétmillió forintot felajánlottam egy beteg kisgyermek szívműtétjére” – írta bevezetőjében a gyűjtemény tulajdonosa, Rigó Erik. Egyedülálló együttes a Görgényi-sorozat a forradalmat és következményeit bemutató képzőművészeti alkotások között. Egyedülvalósága legalább két vonatkozásban érvényes. Páratlan, hogy egy képzőművész kb. hatvan normál méretű – és több kisebb formátumú –, vászonra festett olajfestményben fogalmazza meg forradalomélményét. Ismerünk hasonló ihletésben fogant, a forradalom mellett, emléke ébrentartására, a meghatározó élmények vizuális megfogalmazására készített festményeket,²¹ ám ennyire koncentrált, valószínűleg több éven át, a forradalom leverésétől élete végéig, vagyis jó másfél évtizedig formált együttes tudomásunk szerint nincs.

Görgényi, noha portrékat, alakos kompozíciókat, tájképeket is festett (a könyvében válogatás szerepel ezekből is) a forradalmi sorozatával párhuzamosan, mégis ez a legfontosabb, a legelmélyültebben megjelenített, a történelemre hitelesen reflektáló festményanyaga. Ezután föltehető az adatok híján csupán bizonytalankodva megválaszolható másik kérdés: hol, milyen módon élte, élhette át a forradalmat Görgényi? Mivel a lakóhelye történéseitől eltekintő, csak a fővárosban, az országban ismertté vált jeleneteket közvetíti, így alapvető: jelen volt-e Görgényi Budapesten a forradalom idején, vagy csak másodlagos forrásokból (elbeszélésekből, leírásokból, fényképek alapján stb.) ismerhette meg az eseményeket? Bárhogyan is történt, egy dolog bizonyosnak tűnik: Görgényi a forradalmat és következményeit nagyfokú átéléssel, történelmileg hitelesen, az események dokumentumértékét megőrizve, ám azokat művészeti rangra emelt műalkotásokban, szuggesztíven tudta megidézni.

Megjelenítette a tüntetések, felvonulások lobogós, áradó tömegét (Felvonulók, Nemzetőrök, Felvonulók zászlókkal). Az egyik falusi környezetbe helyezett kompozíciója pap vezette gyászmenetté, az áldozat(ok) temetési alkalmává válik, a csendes, szomorú protestálást fekete zászlóval és keresztekkel is jelzi (Zászlókkal és keresztekkel felvonulók). A forradalom sokat emlegetett, emblematikus jeleneteiből is többet megfestett. A „Tatabánya” föliratú²² teherautók platóján a fegyveres forradalmárokat nemzetiszínű zászló alatt szállították (Teherautóval). A hold megvilágította, hideg-kékes, borzongató éjszakában két fegyveres katona (pufajkások?) kísér egy sérült forradalmárt a vöröskeresztes jelzésű autóhoz (Mentőautó). A Sorban állók 1956²³ című festményen a szorongva várakozó asszonyok tömegét egy füstös, sötét, előre, felénk, a néző felé lejtő pesti utcára helyezte. A kék, fehér és fekete kendős nőalakok, az üres kenyereskosárból kihajló kendők fehérje és hasonló színkontrasztos elemek (pl. a háttérben szorgoskodó gyereklány ruhája) szinte vallomá­sosan Rudnay szín- és formavilágában megfogalmazott képpé avatják a jelenetet. Itt mintha a mesterétől elsajátított – és egész életében gyakorolt – festői eszköztárát a leghathatósabban állította volna a forradalmi események kifejezésének szolgálatába. S valóban, a Rudnaytól megtanult, színellentétekre épített, a tömör, sötét árnyalatokban föl-fölcsattanó fehér/világos színegyüttesekben kifejezésre jutó alkotásmód a forradalom megjelenítéséhez adekvát, drámai kifejezési lehetőséget biztosít, még ha viszonylag szűk festői skálán is, de egyértelműen.

Mozgalmas jelenetben fogalmazta meg Görgényi a forradalom új ikonográfiai együtteseként értékelhető ábrázolási típust, az Akasztottakat (köztük lábbal lefelé, mint pl. Kondor Béla, Major János kompozícióin). A Tank című festményén utcai harcot, helikoptereket, a házakat lövő, mindent eltaposó tankokat, az agresszorral szembeszegülőket, hevenyészett barikád mögül kétségbeesetten védekezőket mutatja be. Ennek a kompozíciónak egy átírtabb változatán a fenyegető tankkal szemben esélytelen, ruhátlan embertömeg végvonaglását jeleníti meg, leterített nemzetiszínű zászlóval és a reményt egyedül hordozó fehér galambbal, a Szentlélekkel (Tank előtt 1., Tank előtt 2.). A nagy tankkal esélytelenül szemben álló forradalmárok kompozíciós típusa vizuális egyértelműsége miatt elterjedt volt az emigrációban is. Például Fényes Zoltán ezt a jelenetet egy argentínai kiállítási plakáton és egy nyugatnémet filmplakáton is alkalmazta (Ungarn is Flammen, 1957). Az összecsapások, utcai csaták képein nagy, zászlós tömegek (köztük lovas harcosokkal) feszülnek egymásnak (Ütközet, Ostrom, Összecsapás stb.). Az Utcai csata után című festményen a vörös zászlós orosz tankok pusztítása: elesett nemzetőrök szétszórt tetemei, eltört nyelű, leomlott nemzetiszínű lobogó, a kövezeten heverő sérült Kossuth-címer és Budapest föliratú tábla. Görgényi nagyon gyakran, erős vizuális megjelenítéssel alkalmazza a nemzetiszínű zászlót és egyéb jelképeket (Kossuth-címer, nemzetőr-karszalag, Kossuth-címeres jelvény). Ezeket egyes képi összefüggésekben szimbolikus jelentéssel is fölruházta, mert a tört nyelű, leterített/kiterített nemzetiszínű zászló a levert forradalmat, a megalázott nemzetet is asszociálhatja. A nemzetiszínű szalaggal övezett forradalmárok a kivégzőosztag előtt a nemzet végsőkig kitartó ellenállását példázzák (Kivégzés vörös fal előtt, Kivégzés).²⁴ A forradalom és a megtorlás, majd annak következményei (emigrálás stb.) jelenetről jelenetre kerülnek elénk Görgényi István gondosan megszerkesztett 1956-os történeti tablóján: Mindszenty megjelenése (Kereszttel és lámpással, Keresztek), vérbíróság, igazságtalan ítéletet kimondó tárgyalás elé állított forradalmárok (Tárgyalás), Budapest eleste (Utcai csata után) vagy a szovjetek katonai győzelmét ünneplő utcai haláltánc (Nemzetőrök az utcán), az elesett apát gyászoló család (Temetőben). Azután menekülők, emigrálók áramló csoportjai, a hazát (gyakorta sírkeresztekkel bevetett temetőként ábrázolva) keresztek alatt, csak a Jóistenben bízva elhagyók, a bizonytalanságba indulók tömegei (Zászló és keresztek, Menekülők útjelző tábla mellett, Válaszút, Menekülők, Menekülők az éjszakában, Pusztába vonulók zászlókkal).

A megtorlás szuggesztív képei sorában a ruhátlan embertömegre taposó tankos műveknél elvontabb, szimbolikus kompozíciókat is alkotott Görgényi: nemzetiszínű madarakra vadászó agresszorokat (Céllövészet) vagy megint csak nemzethalált vizionáló, az árbocokon is akasztottakat ringató, hajóról vízbe, végzetbe hullókat (Hajóról zuhanók). Itt ismét a vallásos, katolikus hitében biztos alkotó jelenik meg: az Utolsó ítélet Krisztusa ítéli pokolra vagy mennyországra a túlélőket. Ám a földi, evilági ítéletet elszenvedőknek börtön a pokla: ruhátlanul, bilincsbe verve, patkányok között, reményvesztetten tengődnek. Nincs kegyelem és nincs megváltás a forradalom leverése utáni árnyék­világban, egyedül csak Krisztus jobbján, a kiválasztottaknak, a mennyországba jutóknak – vallja Görgényi (Utolsó ítélet 1., Utolsó ítélet 2.). Mély vallásossága, katolikus hite tanújeleként Jézust újszövetségi szituációban is megfogalmazta (Jézus az Olajfák hegyén). Az Engedjétek hozzám… kompozíciójának hajlongó sírkeresztekkel teleszórt mezője előtt Jézus óvó karjait a gyerekek fölé terjeszti ki. A Golgota festményét – futkározó egerek között – reményvesztetten tartja maga előtt (kép a képben) egészalakos Önarcképén. Ezt az Önarcképét és több, a forradalmat megfogalmazó munkáját festményein taposó disznó és halálfejes betolakodók tűzre hányják a festőpalettás, megtörten hadonászó festő előtt. Mögötte a már csak egyedül segítségére siető fehér ruhás őrangyala (Műterem). Erős hite, történeti meggyőződése és a forradalom valóságával, leverésének következményeivel őszintén szembenézni tudó, a festményein megfogalmazott bátorsága csak a műterme falain belül bontakozhatott ki.

Az 1957 márciusában festett címeres-kokárdás Önarcképén: MUK, azaz Márciusban Újra Kezdjük – hirdeti megrendültséget sugalló, konok önarcmásán a pislákoló reményt. Mert ugyan nem remélhette, de az 1956 emlékére megalkotott történeti mementója mégis fönnmaradt. Ugyanúgy a körülmények ellenére, ahogyan megalkotta azokat.

A mégis, mindig pislákoló reményben.

Jegyzetek

¹ Népház, Tatabánya.

² Fábián Imre háromoldalas visszaemlékezése a tulajdonomban van.

³ B. Mikli Ferenc 2006. október 18-án keltezett levele a szerzőhöz.

⁴ Az erről szóló dokumentumok Rigó Erik tulajdonában vannak.

⁵ Tatabánya közigazgatási repertóriuma I. szerk. dr. Ravasz Éva, Tapolcainé dr. Sáray Szabó Éva, Tatabánya, 1997 (Tatabányai Levéltári Füzetek, 3), 16.

⁶ A fekete tintával írt levelezőlap föladója: „Rudnay Gyula Baja – Művésztelep”. Rigó Erik tulajdona. Görgényi levele nem maradt fönn.

⁷ Fábián Imre visszaemlékezéséből.

⁸ Luzsicza Lajos leírja, hogy a Bányász Képzőművészeti Szabadiskola a Bányász Képzőművészeti Kör elődje. „Itt munkálkodott, bár eléggé magárahagyottan a nálam alig valamivel idősebb volt Rudnay-növendék, Görgényi István, aki távozásom után egy ideig a szabadiskola élén utódom lett.” Luzsicza Lajos, Hétköznapok. Képzőművészeti életünk sorsdöntő évei 1945–1960, Szenczi Molnár Társaság, Budapest, 1994, 52–53., 76., 89–91., 105. Ehhez lásd még: Bányászat a képzőművészetben Tatabányán, szerk. Szabó László, Tatabánya, 2022, 42–43.; A Bányász Képzőművész Körből indultak, katalógus, Tatabányai Múzeum, Tatabánya, 2003, 22–23.

⁹ 1964–69 között rajzot tanított a tatabányai Mező Imre Általános Iskolában (ma: Sárberki Általános Iskola telephelye, Móra Ferenc Általános Iskola). Falvi M. Béláné szerint Görgényi „nagyon barátságos gyermek és munkaszerető kolléga volt. Segítőkész. Szemléltető képeket (állatok) rajzolt. Vagy bölcsődei szekrényekre jeleket festett a gyerekeknek. Szeretett kirándulni, festőfelszerelését is mindig magával vitte.” Egy másik kolléganője szerint Görgényi „egy vékony, közepes termetű, mindig sötét ruhában járó, egyszerű ember volt”. www.morasulihatvan.hupont.hu

¹⁰ Pl. szerepelt a Magyar Képzőművészek Szabadszervezete I. kiállításán, Ernst Múzeum, 1947. július.

¹¹ E. Nagy Lajos, Görgényi István emlékkiállítása, Új Tükör, 1985/11, 4.

¹² Fábián Imre visszaemlékezéséből.

¹³ Krajcsirovits Henrik véleményét idézi: Kádár Péter, Görgényi István emlékezete, Dolgozók Lapja, 1985. június 26., 6.

¹⁴ Barcsay Jenő meghatározása, idézi: László Gyula, Sírfelirat Rudnay Gyula (1881–1957) emlékére, Kaposvár, 1968, 16.

¹⁵ Pl. Tatabányai Múzeum, 2006; Szatmári Múzeum, 2007; Magyary Zoltán Művelődési Központ, Tata, 2007; Kuny Domokos Múzeum, Tata, 2008; Művelődési Központ, Kalocsa, 2009; Fekete Ház, Szeged, 2010; Művelődési Ház, Székelyudvarhely, 2011.

¹⁶ Pl. Ausztriai Magyar Egyesületek és Szervezetek Központi Szövetsége – Bécsi Magyar Otthon, 2013.

¹⁷ Sümegi György, 1956 képtára (gyorsjelentés), L’Harmattan, Budapest, 2006, 35., 72–74.

¹⁸ Szántó Piroska, Forradalmi szvit 1956 október-december, Corvina, Budapest, 1989.

¹⁹ Sümegi György, Szalay Lajos háborúja. A fegyverek közt (sem) hallgatnak a múzsák, A Herman Ottó Múzeum Évkönyve L (2011), 457–465.

²⁰ P. Tóth Enikő, Györgényi István festményei a Rigó gyűjteményben, Tata, 2011. A képjegyzékben rögzített 175 mű színes reprodukcióját közli a kiadvány. Portrék, tájképek, alakos kompozíciók és csendéletek mellett a legnagyobb számban az 1956-os forradalomhoz kapcsolódó sorozat művei szerepelnek. Ezekről a bevezető részletes műleírást ad. A művek jelzeteiben nincsenek föltűntetve az évszámok. A képjegyzékben a festmények zömmel „Cím nélkül” szerepelnek, de a témájukat zárójelben megadja a szerző, az azonosítás miatt én ezeket címükként használom.

²¹ Balázs Imre, Bálint Endre, Bényi László, Bolmányi Ferenc, Darvas Árpád, Duray Tibor, Gódor Kálmán, Kondor Béla, Lossonczy Tamás, Muray Róbert, Pogány Géza és Szántó Piroska itthon keletkezett műveire gondolok. Lásd: Sümegi György, Kép-szó. Képzőművészek ’56-ról, PolgART, Budapest, 2004., Sümegi György, Kondor Béla és az 1956-os forradalom, Forrás, 2014. március, 121–127.

²² Talán ez az egyetlen konkrét utalás a festő lakóhelyére az egész sorozatban.

²³ Ezen a festményen a szignatúra után az évszám is szerepel: „Görgényi István 1956”

²⁴ Elsősorban ezen művei alapján kezdték el használni Görgényire a „magyar Goya” hangzatos minősítést.

 Tóth Enikő: Görgényi István festőművész (1917-1973) művészeti hagyatéka, a Rigó gyűjtemény

Hamburger Kinga riportja ugyanott:

A tatai Rigó Erik néhány esztendővel ezelőtt fedezte fel és vásárolta meg a tatabányai festőművész, Görgényi István alkotásait. A művek többsége eddig ismeretlenül porosodott Görgényi utolsó lakhelyének pincéjében. Görgényi István művészeti hagyatékára 2005-ben figyelt fel Rigó Erik. A család pincéjében porosodva, összeragadva álltak az egykor termékeny festőművész kompozíciói.

- Felfedeztem, és megihletett Görgényi stílusa - idézte fel a kezdeteket Rigó Erik. Nem álltam közelebbi kapcsolatban a festészettel, de átértékelődött bennem addigi hozzáállásom. Restauráltattam és bekereteztettem a gyűjteményben található képeket, amely olajfestményekből, akvarellekből, tus- és krétarajzokból valamint plasztikai alkotásokból áll. Egy részüket a Tatabányai Múzeumban letétbe helyeztem, és P. Tóth Enikő művészettörténész gondjaira bíztam.

P. Tóth Enikő nagy hozzáértéssel elemzi a festőművész eddig ismeretlen munkáit, és mutatja be a kiállításokon a közönség számára. Megtudtuk tőle: a festmények rendkívüli értéke abban rejlik, hogy a festőművész maga korában festette meg az 1956-os eseményeket, ezzel nem kevés tanú- bizonyságot adva bátorságának, merészségének. Ha az akkori hatóságok tudomást szereztek volna a művész ilyen irányú munkáiról, akkor börtönbüntetést kapott volna, és a festmények sem kerülhették volna el a megsemmisítést.

- A portrék jelentős részéről nem tudom, hogy kit ábrázolnak pontosan, csak néhányukon van évszám, illetve egy-egy keresztnév. Ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy érdekes lenne, ha megtudhatnánk, hogy kiket festett meg, illetve milyen történet húzódik meg egy-egy portré mögött.

Nagyrészt olyan embereket vitt vászonra, akikkel kapcsolatban állt, számos tanítványának portréját is megjelenítette - mondta el a gyűjtő.

- Érdekes a Micike című alkotás születéséhez kapcsolódó történet - mesél egy személyes élményről. - Egy idős hölggyel történt beszélgetésem során kiderült, hogy ő is ült modellt a művésznek. A portrék között sajnos nem találtuk meg azt, amely őt ábrázolta volna, de felismerte a „Micikét”, Görgényi egyik művének modelljét, aki - mint elmondta - az ötvenes években a megyei tanács művelődési osztályán dolgozott. Tudomása szerint több alkalommal húzta ki Görgényi Istvánt a slamasztikából képeinek témája miatt.

Görgényi festészetét az utóbbi években újra felfedezték. Ennek bizonysága, hogy 2007 októberében a Szatmári Múzeumban, ugyanez év novemberében a tatai Magyary Zoltán Művelődési Központ galériájában tekinthette meg a közönség a műveit.

Ezt követően 2008-ban szintén a tatai művelődési központ valamint a tatai várban a Kuny Domokos Megyei Múzeum állította ki a gyűjtemény képeit. Ebben az évben tavasszal, a kalocsai művelődési központ adott teret az alkotásoknak a Városi Galériában.

Rigó Erik elárulta: a tervek szerint 2010. október 23-án megjelentetnek egy kiadványt, amely bemutatja a gyűjteményt, s ennek segítségével talán még közelebb kerülhetnek az emberek Görgényi gondolkodásmódjához, vüáglátásához és az akkori életérzéséhez. Az album bevételének jelentősebb részét jótékonysági célra ajánlottam fel, amellyel a csángó magyarokat, a Rotary Club fertőző betegségeket megelőző programját valamint a Tatai Kenderke Művészeti Alapiskoláját kívánom segíteni - zárta beszélgetésünket.

 Hamburger Kinga

A GÖRGÉNYI-KÉPEK NYOMÁBAN

24 ÓRA - 2009. DECEMBER 7., HÉTFŐ

Befejeződött a Görgényi István portréfelismerő játékunk. Az eleddig ismeretlen személyeket ábrázoló művek felkeltették a megyében és a megye határain kívül élők érdeklődését is. Az egyik alkotáson felismerte magát egy modell, valamint számos egykori tanítvány és rokon idézte fel a művészhez fűződő történeteit.

Október elején a 24 Óra és a kemma.hu közös művészeti játékot indított útjára a tatabányai festőművész, Görgényi István eddig ismeretlen személyeket ábrázoló portréképeivel kapcsolatban. Az 1973-ban elhunyt Görgényi István művészeti hagyatékára 2005-ben figyelt fel a tatai Rigó Erik. Restauráltatta és bekereteztette a gyűjteményben található képeket, amely olajfestményekből, akvarellekből, tus- és krétarajzokból, valamint plasztikai alkotásokból áll. Egy részüket a Tatabányai Múzeumban letétbe helyezte, és P. Tóth Enikő művészettörténész gondjaira bízta.

Lapunk hat héten keresztül négy portrét közölt, az alkotások felkeltették a megyében és a megye határain túl élők érdeklődését, számos egykori tanítványa, ismerőse, barátja idézte fel a művészhez kapcsolódó történeteit. A célunk az volt, hogy az egykor mellőzött tatabányai alkotóról, Görgényi Istvánról minél teljesebb kép alakuljon ki a nagyközönség számára, s hogy felkutassuk egykori modelljeit.

Némethné Tarnai Ágnes jelenleg a fővárosban él, és a világhálón, azaz a KEMMA.hu weboldalon keresztül bukkant rá felhívásunkra. Néhány évtizeddel ezelőtt családja szoros kapcsolatot ápolt a művésszel, feleségével és a gyerekeivel. Emlékei szerint a festőművész, akiket valóban szeretett, azoknak megnyílt, anekdotázott, órákon át tudott beszélgetni velük.

- Amíg élt Görgényi, addig nem ismerték el a tehetségét, hiszen nem volt egy simulékony alak az akkori politikai, társadalmi viszonyokhoz. Számos ereklyét őrzök tőle, nagy részüket ajándékba kaptuk, de olyan is előfordult, hogy akkor vásároltunk tőle, amikor nagyon meg volt szorulva - tette hozzá az egykori barát.

Elárulta: az ő birtokában lévő olajfestmények legnagyobb része tájkép. Ezen kívül egy korsót hordó, meztelen női alakot ábrázoló kisplasztikát és egy vájárt megjelenítő rézdomborművet is a magáénak tudhat.

A Görgényi család pincéjében porosodva, összeragadva álltak az egykor termékeny festőművész kompozíciói, amikor Rigó Erik felfedezte az alkotásokat. Ebben az alagsorban húzta az első ecsetvonásokat a szárligeti Rák Etelka is, aki Görgényi magántanítványa, növendéke volt. Későbbi pályafutását erősen befolyásolta, hogy kinél kezdte el az alapokat.

- Büszke vagyok arra, hogy Pista bácsinál kezdtem a festészettel foglalkozni, a kezemet irányítva segített elkészítem az első kreációimat. Később a Pannónia Filmstúdióban is dolgoztam, rajzfilmeket illusztráltam, hatékony kiindulópont volt a kezdetekor az ő útmutatása. Gyakran mondogatta nekem fiatalként, hogy már látszanak azok az „oroszlánkörmök”, azaz fejlődik az alkotói készségem. Évtizedekkel a halála után örülne annak, hogy foglalkoznak a munkásságával, hiszen sokszor az életében arra sem tellett, hogy bekereteztesse a műveit - elevenítette fel az emlékeket Rák Etelka.

Névváltoztatás a főiskolai felvételért

Fellner Istvánná Benkovics Margit, Görgényi István testvérének a lánya számolt be talán az egyik legfontosabb tényről, amit nagyon kevesen tudnak csak a tatabányai művészről. Eredetileg Benkovics Istvánnak hívták Görgényit, nevét azért változtatta meg, mert csak így vették fel a főiskolára.

A Budapesten élő Zsedényi Tibor Görgényihez fűződő baráti kapcsolatáról mesélt. Annak ellenére lettek barátok, hogy lényeges korkülönbség - húsz esztendő - volt közöttük.

- A szabadiskola tagja voltam 1950-1954-ig, itt ismertem meg őt. Szerénysége miatt szívesen tartózkodtak a fiatalok a társaságában. Sajnos a művészetét nem ismerték el sötét tónusú képei miatt, hiszen pesszimizmust véltek benne felfedezni. A Bányász Képzőművészeti Szabadiskolát - ma Bányász Képzőművész Kör - Luzsicza Lajos vezette, Görgényi művészetét Munkácsy Mihály festészetéhez hasonlította. Segítségemmel felvették az I-es számú Erőműbe a megyeszékhelyen, ahol megalakítottuk a képzőművészkört, itt gyakoroltuk a tárgyak ábrázolását, csendéletek, tájak festését, az olajfestés alapjait, a vászon elő készítését, alapozását. Itt festettem zsákra egy virágcsendéletet, amire azóta is féltve vigyázok - tette hozzá Görgényi István barátja.

Több mint negyven éve ült modellt az egykori tatabányai festőművésznek

Gyurkáné Nagy Olgát elsős gimnazista korában, az ezerkilencszázhatvanas évek derekán festette le Görgényi István. Édesapja vezette az oroszlányi művésztelepet, így gyakori vendég volt ott, ahol a tatabányai festő is alkotott.

- Megkért, hogy üljek neki modellt, de volt még egy különleges kívánsága. Fehér kardigánban mentem, amiről azt tartotta, hogy eléggé egyhangú. így vettem rá ezt a sárga színű felsőt, ami a portrén is jól látható - emlékezett Gyurkáné Nagy Olga.

A tatabányai László Béláné Gáspár Máriát az 1970-es években a Dózsa György Általános Iskolában tanította Görgényi a rajz szeretetére. A tanítvány szerint a mesterhez a térbeli ábrázolás szénceruzával állt a legközelebb. így utólag talán neki köszönheti, hogy a szakmája a gépészet és műszaki rajzolás lett. Mint kislány persze neki is volt emlékkönyve, amelyben azóta is féltve őrzi azt a virágcsokrot, amelyet neki rajzolt.

A weblap a HuPont.hu weblapszerkesztő használatával született. Tessék, itt egy weblapszerkesztő.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat